15.-16.rész

Gondoltam örülnétek egy hosszabb résznek és gondoltam minél előbb hozom, annál jobb lesz!^^ Szóval jó olvasást kívánok nektek!:D

Kétség és bátorság

Csak remegtem egy helyben a véres foltokat pásztázva és mindent megadtam volna, ha Castiel áll mellettem. Majd hirtelen egy könnycsepp keveredett el a földön pihenő véremmel.

Még sem bírtam ki, könnyek nélkül. Annyira megalázó ez az egész. Ezelőtt is keveredtem vészes helyzetbe, ami azt illeti a pubertáskorom egy kisebb részét bandázva töltöttem el és sokszor kerültem bajba. De…sosem sírtam. Még akkor sem, mikor a rendőrkapitányságra kellett a szüleimnek értem bejönniük. Még akkor sem, mikor egy csapat nagyon menőnek képzelt rossz arccal az egyik buliban csúnyán összekaptam és eltört a kezem. Most pedig pár maflástól ennyire kivagyok? Egyszerűen csak ülök itt tehetetlenül és várom a következő ütéseket, amik felsértik bőrömet, nyomot hagyva maguk után. Vagy talán megint rugdosni szándékozik? Végül is…mindegy, nem igaz? Így is úgy is nekem fog fájni.

Hogy kerültem én egyáltalán ilyen helyzetbe? Alig emlékszem már valamire, szinte az utóbbi idő teljesen egybefolyt. Nem tudok kivenni konkrét emlékeket az elmúlt három napból. Minden csak egy homályos folt, az elmém teljesen elködösült a pár órától, amit ezekkel a szemétládákkal töltöttem. A remény is kezd elszállni, hogy valaki jön és segít. Pár óra. Észre kellett volna már venniük, hogy valami nem oké a létszámot illetően. Vagy talán szándékoznak pár hét után bejelenteni az eltűnésemet, hátha addigra hazatalálok, vagy mi? Nem vagyok mellettük, nem etetem őket, nem mosok, takarítok. Nem üvöltöm le Castiel fejét. Ennyire nem tűnik fel egy ember mínusz jelenléte? Nem is érdeklem őket, ugye? Persze, miért is érdekelném őket? Hisz folyton veszekedtünk. Miattam állt hadban a társaság szintem folyamatosan. Az én állandó hisztim miatt, amiért… amiért képtelen vagyok bevallani magamnak mit is érzek. Egyáltalán… miről beszélek? Milyen érzések? Hiszen mindegyiküket pont ugyan úgy szeretem! Talán ezért okoz nekem ekkora csalódást, hogy még mindig nem kaptam hírt felőlük? Ezért fáj annyira. Ezért van egy rettentő keserű érzés a szívemben, ami  úgy érzem, minden hosszú perc elteltével egyre inkább bekebelez. A levegőt már csak szaggatottan tudom venni, roppant ideges vagyok. Nem attól félek, hogy újra bántani fog a fejkendős melák hapsi. Kit érdekel? Üssön,a míg jól esik neki. Csak mi van ha úgy gondolják a barátaim, hogy félnek? Nem akarják magukat bajba keverni. Persze, hisz biztos félnek, hogy megsérülnek. Az ő helyükben biztosan én is csak ülnék a nappali kanapéján és azon gondolkodnék, hogyan ússzam meg épp bőrrel. Biztos ők is félnek. Én sem kockáztatnám a testi épségemet másokért, akkor ők miért? Az emberek gyávák és önzőnek. Ez mindig így volt. Mentik a saját bőrüket a gyengét pedig hátrahagyják…

Szemeim hirtelen pattantak ki, ahogy megéreztem a zsebemben a rezgést, amit egy halk hang követett. Teljesen félbeszakította az önsajnálatomat, egyáltalán nem számítottam rá. Szívem sebesebben kezdett el verni és nyílvesszőként hasított a fejembe a gondolat. A telefonom. Egész végig nálam volt? Ekkora marhákat, nem vették el tőlem. Az meg megint más kérdés, hogy eddig még nem tűnt fel, hogy valami nyomja a jobb combomat. Na bumm.

-Ez meg mi? – nézett felém a piercinges, aki idő közben a verekedős pasast oltotta gőzerővel, amiért nem képes engem békén hagyni – Nála hagytad a telefonját, te barom? – És nagyon úgy néz ki a vérszívásnak még most sincs vége.

-Nyugodjál már le, elvesszük tőle és kész – Tért vissza a fejkendős tekintete rám. Nagy lépésekkel megindult felém, lehajolt és teljesen olyan érzésem támadt mintha le akarna taperolni. Ösztönösen elcsaptam a fejemet és megvártam, amíg kiveszi a zsebemből a rózsaszín telefonomat.

„Még ha folyamatosan elbukom és eldobsz, akkor sem adom fel! Még ha meg is marad a seb, mit tehetnék?”*

Ismerősen hatott a dal szövege. Lassan, magamban énekeltem tovább, még akkor is mikor a készülék a nagydarab izomagyú tenyeréből egyenesen a falon találta meg a helyét. Apró darabjaira hullott szét, és a zene abbamaradt. Lehunytam a szemeimet, lehajtottam a fejemet és gondolkodóba estem. Hogy lehetek ekkora idióta? Hát persze, hogy el fognak értem jönni! Azt hiszem a minimum az, hogy megtalálnak, ha nem akarják, hogy én szabadítsam ki magam innen és felkeressem őket. Fontos vagyok nekik, pont mint ők nekem és ezért bármibe kerül, megtalálnak engem. Mint ahogy azt én is tenném, ha velük történne hasonló. Addig futkorásznám körbe az utcákat még egy ismerős hajszálat nem találok. Barátok vagyunk. Mindannyian. Csak én vagyok ennyire pihent agyú, hogy kételkedni merek az egészben.Ha az előbbi monológomat Jessica hallotta volna, most tuti ennél nagyobb sérülésekkel terülnék el a nappalink közepén. Egyszerűen nem is értem miért gondoltam azt az előbb, amit. Teljes mértékben megbízom bennük és tisztában vagyok azzal, hogy megtalálnak. Aztán pedig szépen körbeölelnek és úgy megyünk haza, mintha mi sem történt volna. Mindenki boldog lesz és iszunk majd egy forrócsokit. Mellesleg pedig… ez a szám Jessica hívóhangja. Ő állította be nem olyan rég, mert megtetszett neki és amúgy is szokása csak úgy kérdezés nélkül átállítani más csengőhangját. És ha Jessica hívott, az azt jelenti, hogy van térerő és mobilnet elérhetőség. Ha van mobilnet a telefonom fel tud kapcsolódni az internetre, onnan pedig mindössze két perc, mire az az őrült fan lány megállapítja a helyzetemet. Szólhat a többieknek és azonnal ideállítanak, hogy megmentsék az ő félig fekete félig pink, enyhén goth stílusú barátnőjüket, akinek valószínűleg eltört pár bordája, mert fáj a mellkasa. Sebaj, rendbe jön. Sok sikert Jess, számítok rád!

*Jessica’s POV*

-Kinyomták. – sóhajtottam egyet, majd eltettem a zsebembe a készülékemet. Még mindannyian együtt voltunk az előkertben. Már csak pillanatok kérdése, hogy csapatokra oszoljunk és bejárjuk az adott terültet. Izgulok…de rohadtul…Az sem tudom ez az egész miféleképpen néz ki. Kapunk golyóálló mellényt és ilyen tök menő titkos kódokat használva kúszunk a földön, ugrálunk a tetőn és berontunk a házba? Tuti. Aztán meg leszereljük pár jól összpontosított rúgkapálással a béna bűnöző bácsikat, akik sikítva menekülnek előlünk. Egyértelmű. Igazi hősök leszünk! Aztán pedig híresek. És kitüntetéseket kapunk. Meg találkozhatunk az amerikai elnökkel, aki meghív minket a saját nyaralójába Hawaiira.

-Valószínűleg feltűnt nekik a csörgés – nézett rám egy kedvesebb zsaru a sok undok béka közül – és elvették majd tönkretették. Nehéz más szituációt elképzelni. Nyilván ők sem örülnek neki, ha Yumi felveszi a telefont és csevegni kezdetek egymással.

-NEMÁR! – kaptam azonnal sokkot – Jézus Mária, Szent Antal segíts meg… a telefont?! Telefon nélkül az élet egyenlő a nullával! Nem tehetik ezt! Pereljünk most azonnal! Ezt nem tűrhetjük, szabad országban élünk. Castiel hívd a zsarukat!

-Itt állnak körülötted – Ja, tényleg! Az előbbi srác úgy tűnt megijedt tőlem, mert elkezdett lassan hátrálni a közelemből. De most miii? Totál igazam van. Próbálnátok meg egy teljes hétig telefon, internet és miegymás nélkül létezni! Lemaradsz úgy kb. mindenről, ami a nagy világban történik. Rettentően fontos facebook posztok várnak rád minden egyes nap, mikor felnézel és az Instagram. Hát az a legjobb.

-És valójában téged akarnak elvinni egy elmegyógyintézetbe – Lépett mögém Nathaniel és megsimogatta a hajamat, mint valami kutyát.

-Honnan tudták meg, hogy papírom van a fogyatékosságról? – Néztem bambán a kopasz, nagydarab főnökre,akit egyszerűen csak Főnöknek hívunk. Nem tudjuk az igazi nevét, szóval Főnök. Aztán meg, tudtommal Alieen fiókjában van minden személyes iratom, mert ott tuti nem kutakodnának. Oda rejtem a dolgaim. Sok dolgom van. Igazán…sok…

-Eddig komolyan azt hittem szimplán szőkeség fakad belőled – nézett rám karba tett kézzel Castiel –De úgy tűnik te tényleg súlyos eset vagy…

Ha nem tudnám mennyire ki nem állhatják egymást, azt hittem volna Nath rámosolygott Castielre az előbbi beszólásáért. Aztán persze csak beképzeltem, mert Nath már rég Lyssel beszélgetett és a másik irányba fordult, háttal nekem. Persze, hagyj csak itt!

-Örülök, hogy ebben a helyzetben neked van erőd viccelődni – Vágtam be a durci cicapofit. Komolyan mondom! Yumi szenved, telefon nélkül, nekem kitudódtak a magánügyem és az egész világ immáron falatozhat belőle, erre ennek van ereje poénokat röptetni a levegőben. – Nőj fel!

-Én?!

-Elnézést kérek, - lépett mellénk Főnök – de szeretném bejelenteni, hogy indulunk. Tartsák magukat a megbeszéltekhez, mert nincs kedvem a kedvenc bírónőmet meginvitálni egy kávéra azért, hogy ne én vigyem el a balhét, ha netán valamelyik civil megsérül. Pikkel rám az öreglány és aligha hiszem, hogy eltussolná az ügyet ha szépen rebegtetem a szempilláimat.

Mindenki felvette a komoly arcát és követni kezdtük azokat a tiszteket, akik mellé beosztottak minket. Mi Castiellel két hekust kaptunk, akik látszólag nem igazán díjazták az ötletet, hogy mi is velük tartsunk. Tök bunkók voltak. Igazából tudomást sem vettek rólunk. De mindegy, akkor is megyünk. Ez van, babáim.

Beszálltunk az autóba, libasorban megindultunk és megcéloztuk azt a területet, ahol elvileg fogva tartják Yumit. Olyan furcsa érzésem van. Nem, nem rossz előérzet. Inkább csak valami nem áll össze ezzel az egésszel kapcsolatban. A zsaruk tudták merre van a területe a bűnözőknek, még sem léptek eddig semmit. És miért engedik meg, hogy mi is menjünk? Kezd érdekessé válni a helyzet, az egyszer biztos.

Legalább fél óra kocsikázásra van tőlünk az emlegetett terület és ez idő alatt az első két ülésen helyet foglaló fiúkák nem szóltak semmit. Sem hozzánk, sem egymáshoz. Hét nem igazi úriemberek? Levegőt azért vettek? Castiellel pedig csak pár mondat erejéig nyitottuk ki a szánkat.

-Szerinted a többiek is ilyen rohadt kedves rendőrkutyákat kaptak? – Könyökölt fel az ablakba és kifelé bámult. Óvatosan ránéztem és abszolút látszott rajta a feszültség. Kissé meglepődtem. Sosem gondoltam volna igazán, hogy tényleg ennyit számít neki Yumi. Igazából egész idáig jó volt őket cukkolni, én egész viccesnek tartottam a témát. És az is tény, hogy nem unszimpatikusak egymásnak, ez kiderült az utóbbi együtt töltött időben. De azért arra sem számítottam vagy inkább számítottunk, hogy aztán elkezdődik a féltékenység párbaj. Ami által mindketten szenvednek belül, de azért sem mondják ki, hogy „bocs, szeretlek”! Most pedig eljutottunk oda, hogy Yumi sehol, Castielt meg mindjárt vihetjük az idegosztályra. Nem igazán vágom a helyzetet…Ez az én értelmi szintemnek túl bonyolult. És ha megtaláljuk Yumit, mi lesz? Egymás nyakába borulnak és boldogan élnek, míg meg nem hallnak? Vagy az is egy opció, hogy mindketten folytatják a örök hisztit, mi meg vehetjük be a sok aszpirint a fejfájás ellen, amit ők okoznak. De végül is mindegy. Yumi megmentése az elsődleges feladatunk.

-Én Főnökkel akartam volna lenni – Szerintem tök jó fej. De úgy tűnik, csak én gondolom így, mert megkaptam a szokásos WTF? fejet Castieltől, amit úgy nagyjából mindig látok, ha kinyitom a számat a társaságában. – Most meg mivan? Nekem szimpi.

-Sosem említetted, hogy a kigyúrt, kopasz öregemberek jönnek be – bökte meg az oldalamat. Blahh. Nekem? Ez totál abszurd.

-Nyilván azért nem említettem ilyen dolgot, mert általában a te szerelmi életedről hallunk sztorikat a házban – meglephettem a kijelentésemmel, mivel felemelte szemöldökét – És mellesleg sosem kérdezted, de ha igazán tudni szeretnéd, van barátom.

-Nem mondom komolyan?! – tört ki teljesen magából egy ordítással – Ki az a balfácán?

Bezzeg, ha én beszélnék így Yumiról vagy netán a szőke plázacica Cloeról, rögtön én lennék a fő gonosz a történetben, mi? Áh, mindegy. Legalább már nem az a savanyú uborka, mint három perccel ezelőtt. Bár inkább visszatérhetne az antiszociális énjéhez, ha nem talál más szórakozását, mint az én vérem szívását.

-Armin a neve, te nyomorhozó! Különben is tudd meg, hogy ez a „balfácán” többször ki lett tüntetve a gamerek közösségi portálán, mint legaktívabb és leghatékonyabb tag egész Franciaország területén.

-Zsák a foltját…Egy fél pillanatra sajnáltam a gyereket.

Majd pedig szépen megérkeztünk. Egész végig lekapcsolt szirénákká és lámpákkal jöttünk, igyekeztünk élni a meglepetés erejével. Ahhoz képest, hogy ez a hely eléggé felkapott, furcsa mód csendes volt így este tíz felé. Pedig ilyenkor kéne hemzsegnie a népnek, nem? Mi legalább is, Yumival ilyenkor kezdünk el visszaamortizálódni és bevetjük magunkat az internet világába. Sorikat nézünk meg egyéb dolgokat. Az ember azt gondolná, mások is elemükben vannak ilyentájt.

Mindenki kikászálódott az autóból és amint ki akartam nyitni a szám, hogy üdvözöljem rég nem látott barátaimat, lepisszegtek. Nem igazán jött le a tantusz, hogy miről van szó, ezért megpróbáltam megkérdezni, aztán kaptam egy tockost hátulról. Azonnal odakaptam és káromkodni akartam egyet, mikor Castiel, akitől a nyaklevest is kaptam, befogta a számat. Odahajolt a fülemhez és suttogni kezdett, de annyira, hogy még így is alig hallottam meg.

-Maradj csendben, vagy különben lebukunk, te anyaszomorító! – Pár másodperec után leesett miért is kellett mindez. Azt beszélgettük még az előkertben, hogy egy hang nélkül kell átkutatni az utcákat. Még tökmenő kézjeleket is kitaláltunk a jelzés miatt. Persze a felét már elfelejtettem, de no para. Majd improvizálok. Csak nem lehetnek olyan nehezek.

A felállás úgy nézett ki, hogy egy rendőr ment elől, aztán mi és a sort a másik csávesz zárta. Így kezdődött el minden. Bár ki voltak világítva az utcák, így is akadtak olyan sikátor részek, amikor egyenesen úgy éreztem magam, mint egy vakond. Próbáltam az előttem haladó Castiel pólóját markolászni, nehogy hasra vágódjak, mint anno a szőnyegen, de az a szemét mindig fejbe vágott a könyökével. Ha nem fogadtunk volna teljes szótlanságot az elkövetkezendő egy órára, esküszöm letolom a sárga földig. Ő engem csak ne veregessen! Mert ha bunyóra kerül a sor, úgy is én nyerek. De megküzdeni nem akarok vele, nehogy kárt tegyek abban a morci pofijában.

Negyed óra elteltével ismét egy sötétebb rész belsejébe kerültünk, ahol megint elhagyatottnak tituláltam magam az esetlenségem miatt. Majdnem minden rohadt kavicsban megbotlottam és párszor nekiestem Castiel hátának, aki újfent bántalmazni merészelt a könyökével. Ha ennek az egésznek vége, el kell beszélgetnünk erről a kis incidensről az biztos. Fizikai bántalmazást vet be egy védtelen lány ellen! Hát nem igazi őstulok azzal a vörös fejével? Hirtelen az első ürge megtorpant, aztán Castiel is, én pedig egyenest, gőzerővel nekimentem. Marhára nem jött neki be a szitu, ezért egy halk káromkodást hallottam kicsusszanni a szájából. Lehet igazából nem is volt olyan halk. A fenekemre huppanva érkeztem földre és amilyen csendesen csak tudtam feljajdultam. Úgy hallottam, mintha az adóvevőn beszélgetne az első zsaru egy másikkal, bár nem voltam benne biztos. Elméletileg lakatot tettünk a szánkra, nem? Akkor mit beszélget az az egyenruhás majom? Fájó tagomat fogdosva tápászkodtam fel a piszkos sikátori földről, mikor felénk fordult az előbbi rendőr.

-Ami azt illeti, nem mondtunk el maguknak mindent – furcsán felvontuk a szemöldökünket – Már megkaptuk a felhatalmazást, szóval beavatom önöket. – Várt néhány pillanatot, addig az egész testével megfordult és szembe találta magát Castiellel, aki nagyjából fél fejjel magasabb volt nála, ezért kissé meghátrált. – De előtte vissza kell mennünk az autókhoz.

*Yumi’s POV*

Oldalra pillantottam és észrevettem teljesen szétesett telefonomat. Azt már biztos nem lehet megjavítani…Pedig tele volt sok fontos képpel, videóval és jegyzettel! Hogy pótoljam ezeket be?

A fejkendős időközben észrevette, hogy az arcomról mindenféle negatív érzelem eltűnt és szinte totál közömbösen ülök, megkötözött csuklókkal. Nem értem mi ezen az annyira csodálkozni való. Rólam beszélünk, kérlek! Belevaló csaj vagyok. Ennél voltak már durvább verekedéseim is, ez aligha fog most megkottyanni a régi emlékekhez képest.  

-Na mivan? Csak nem felcsillant a szemedben a remény, hogy megtalálnak a kis barátaid? – Guggolt le hozzám a kedvencem a három tag közül, a fejkendős, agresszív melák. Ujjait végighúzta sebes arcbőrömön és megpróbálta felemelni a fejemet, hogy a szemébe nézhessek.

-Tudod Bogaram, – tette fel lábait az asztalra a piercinges – ha ide is találnak, az gáz lesz. Erős fegyvereink vannak és nekünk nem telik semmi energiánkba szétloccsantani a fejüket. Inkább abba reménykedj, hogy egyedül neked fog fájni az egész.

Bevallom, ezen én is gondolkodtam egy kicsit. Mármint, kit érdekelt, ha nekem bajom esik? Megkaptam már a magamét az előbb. Azonban a többiek akármennyire is elszántak, ha egyedül jönnek, tuti nem sikerül megúszniuk balhé nélkül a mentőakciót. Castiel meg Jessica talán megverhetnék őket, de fegyverek nélkül semmire sem mennek. Remélem kitaláltak valami rohadt jó tervet, amivel kivihetnek innen, mert kezd előjönni az allergiám a sok portól. Meg az is jó lenne, ha hazafele beugranánk a kórházba. Azt hiszem, ezek nem lesznek túl gyorsan gyógyuló sebek.

-Eddig felmértem a kettőtök intelligencia szintjét – Nyitottam ki a számat. Gondoltam húzom egy kicsit az időt, hátha addig megered a nyelvük és végre megkapom a választ, hogy ki és mit akar tőlem. Őszintén, már sok lehetőséget lefuttattam magamban, de nem jutottam semmire – De a harmadik, úgy hiszem, antiszociális tagotokról még semmit sem árultatok el. Kíváncsivá tettek egy csöppet.

Mindhárman az asztal mögötti székben ülő, szolidabb srác felé fordítottuk a fejünket. Idő közben feltűnt, hogy igazán vékony, a bőre kissé sápadt és talán így első látásra azt mondanám, velem egyidős lehet. Jó nem? Fiatalkorú bűnöző. A rejtélyes fazon alig reagált valamit a kijelentésemre, pedig szerintem érhetően fogalmaztam, hogy mutatkozzon be nekem ő is. Annál könnyebb lesz személyleírást adni a rendőröknek, ha végre ideérnek az este folyamán.

-Hát igen, ő még új srác. Mi sem hallottuk még igazán beszélni. – Fonta össze a karjait a piercinges maga előtt és gondterhelt arcot vágott. Legalább egy ember akad, aki hajlandó figyelembe venni a jelenlétemet.

-Neked, amúgy meg semmi közöd ehhez! – Duzzadt ki egy ér a halántékán a kendős hapinak, aki időközben eltávolodott tőlem és visszalépett az asztalhoz, ahol a többiek helyet foglaltak. Már nyitottam volna a számat, hogy visszaszóljak valami frappánsat, amit kiötlöttem, azonban csörömpölés hallatszott a fejünk felett. Amióta idekerültem, leszűrtem, hogy egy pincében lehetünk, mivel nincsenek ablakok és viszonylag hideg van. Ezek szerint valaki betéved a fent elterülő épületbe. Áhh, biztos megjöttek értem!

-Mi a franc? – ugrott fel a piercinges az asztaltól, ahogy lejött neki a helyzet.  – Megyek és megnézem!

Azzal félretolta bőr kabátját és láthatóvá vált az övéhez erősített fegyver, amit valószínűleg használatba is vesz majd. Kinyitott egy vastag, fém ajtót és eltűnt a sötétben.

-Igazi pech – Csóválta meg a fejét a fejkendős. Felült az asztalra tetejére és onnan nézett le rám. – A kis haverjaid elértek a végéhez.

Sikítások visszhangoztak mindenfele és élesen hasítottak a dobhártyámba. Izzadni kezdett a tenyerem és a homlokom, hajam pedig cafatokban tapadt a bőrömhöz. Az előbbi kijelentése után, a bántalmazó fickó csak mosolygott és gondolom magában nevetett. A sikolyok tovább folytatódtak és egyre hangosabbak és tisztábbak lettek a pillanatok elteltével. Nekem pedig egyre inkább lüktetni kezdett a fejem. A vékony sikolyok nem lehettek más, ehhez kétség sem fér – Jessica!

Újra úrrá lett rajtam a félelem és magamban imádkoztam, hogy sértetlenül lássam viszont a barátnőmet. A fejemben lejátszódtak a legrosszabb lehetőségek, de közben próbáltam szidalmazni magamat, amiért rögtön ilyenekre gondolok. Olyan pesszimista vagyok! Rettentően aggódtam és mikor közelebb értek a sikolyok amik… amik rohadtul nem sikolyok voltak, hanem mindenféle gyorsan elhadart szó, szitkozódások, fenyegetőzések. És a világ legnagyobb marhaságai, amik éppenséggel a helyzetet nézve, nem vágnak ide. Egy kő esett le a szívemről, amikor egy ismerős, őrült és szómenésben szenvedő lány fejét véltem felfedezni az ajtóban.

-Engedj már el, basszus. Anyád nem tanított meg, hogyan kell viselkedni a lányokkal, hmm? Tudod, attól nem imponálsz, hogy a hajamat téped, mint az oviban. A ruhám ráncigálását is befejezhetnéd, mert kezdek bepöccenni! Ó, szia Yumi! – A piercinges Jessicát húzta maga után. Láthatólag semmi baja nem volt, és ezt nem abból következtettem le, hogy egy karcolás nem látszódott rajta. Eleven volt és hülye. Mint mindig, mikor totál egészségesnek mondható. – Mi a mizo?

-Ezt meg mire véljem? – ugrott le az asztalról a fejkendős – Miért van életben? – Szúrós pillantásokat vetett a társára és Jessicára is egyaránt. Nem tetszett neki Jess arca, az tuti.

-Tudod, kárt tettél az áruban. Ez a kiscsaj pedig pont megfelel a főnöknek, szóval arra gondoltam, hogy odaadhatnánk, mint ajándék. Ha majd nem kell neki, eldobja és kész – Lökte oda a társának a rúg kapálózó Jesst – Most pedig kötözd oda őt is!

Erősen igyekezett tartani az örökmozgó lányt a kigyúrt karjai között, de még így is nehéz volt elrángatni egészen hozzám. Pedig nem volt több mint három méter. Félúton a fejkendős megtorpant és eszeveszett üvöltözésbe kezdett majd az egyik kezével elengedte barna hajú barátnőmet és rázni kezdte a levegőben a fájó végtagját. – Basszuskulcs, ez megharapott!

-Így jártál – lépett mellé a másik is és végre kettejüknek sikerült a földhöz ragasztaniuk Jesst, akinek a csuklóját hasonló kaliberű, szúrós kötelekkel rögzítették, mint az enyémet. Majd pedig mind a ketten visszaballagtak az asztalukhoz és hosszas beszélgetésbe kezdtek, aminek a részleteit nem sikerült kivennem, mert a magas belmagasság totál elnyelte a halk mondataikat. Pedig jó lett volna megtudni még is mire készülnek a továbbiakban. Nem igazán csipáznám, ha úgy döntenek, hogy valamelyikünk még sem érdemli meg a találkozót azzal az arccal, akinek elméletileg én kellek. Ezért maradt a második lehetőség. Csevegek egy kicsit Jessicával.

-Hogy kerülsz te ide? – szegeztem neki kérdésemet.

-Jajj, hát csak épp Casti…Jézuska! Szörnyen festesz! – fordította a tekintetét felém, ami kissé meglepett, mert majdnem háttal ültették mögém. Nem fáj neki, hogy mindjárt kitekeredik a nyaka? – Be kell néznünk a kórházba. Melyik melák tette ezt veled? Kibelezem! Csak előtte el kéne rágni ezeket a rohadék köteleket. Be kéne tanítani a patkányokat, mint a filmekbe, hogy segítsenek nekünk.

-Hol vannak a többiek? – próbáltam mozgatni a karjaimat feltűnő mentesen, hátha meglazul a kötél. Esély nem volt rá. Marhára erősen kötöztek meg és ezzel inkább csak a csuklómat sebesítem tovább.

-Áhh, ők! Hát tudod…

A mondatát nem tudta befejezni, ugyan is szirénázó autók hangja szakította félbe. Nem is egy! Egyáltalán nem volt szabályos a zaj, ezért sikerült leszűrnöm, hogy több rendőr kocsi is lehet odakint. Mindenki felkapta a fejét én viszont az asztalnál helyet foglaló bagázsra néztem inkább. Látszott rajtuk, ahogy elönti az agyukat a kétségbeesés és a méreg. Erre nem számítottatok bogaraim, mi? Pillanatok eltelte alatt rohantak az ajtóhoz, fegyverekkel a kezükben és a fülüket a tákolmányra tapasztották. Pár percig megfagyva és néma csendben hallgatóztak.

-Innentől lép érvénybe, amit megbeszéltünk! Úgy saccolom három autó van kint. Öt perc múlva hozd az árut kifele, kint várunk rád! – Adta az utasításokat a csendes fiúnak, aki elméletileg a harmadik és egyben utolsó tagja volt a triónak, akik miatt ide kerültünk. Felhúzták fegyvereiket és berúgták az ajtót, majd ismét nem lehetett látni semmit belőlük.

Mély csend telepedett a bent maradt emberek közé, amit Jessica tört meg alig egy szempillantás alatt.  

-Nincs kedved leszedni a köteleket rólunk, Armin?

Ez normális?! Megkérdezi a maffiabanda egyik tagját…Armin? Mivan?!

Most komolyan, az ő állítólagos barátja van velünk? És segít nekünk? Mi a rák? De hát…Ez… Úristen, hova kerültem…

-Amint bejöttél, tudtam, hogy az álcámnak annyi – egy mosoly közepette lépett elénk. Leguggolt és először a Jessicát fogva tartó akadályt iktatta ki, segített neki felállni majd én következtem. Velem óvatosabban bánt, hisz amúgy is totál le voltam strapálva. Az oldalamat fogva bicegtem kicsit odébb, hogy velük szembe tudjak fordulni és kérdőre vonni ezt az egész helyzetet, de megelőzték a kérdésem elhangzását. Jessica belekarolt a barátjába és egy fülig érő vigyor keretében számolt be nekem a történtekről. Leesett állal hallgattam végig.

-Ugye milyen menci? Erre nem számítottál, az tuti! Épp meg akartunk keresni téged, amikor beállított Kentin egy zsaruval és közölték, hogy elraboltak téged. Castiel majdnem beverte Kentin képét, Lysander szedte szét őket, nekem meg lejött a körmöm. És bibis lett a bőröm, nézd meg! – orromba tolta a könyökét, amit egy fintorral díjaztam – Utána meg megtelt a nappalink zsarukkal, és megitták a kávékészletünk egy bő tartalmát! Aztán meg csapatokra oszolva eljöttünk érted! Hát nem nagyszerű? Azonban egyszer csak közölték velünk, hogy Armin beépült mint valami kém, ezért is van szükségük egy önkéntes jelöltre, aki bemerészkedik a területre és megnézi, hogy minden okés e vele. Akkor jöttem én a képbe. A hősies önfeláldozásomnak köszönhetően és minden más bátor cselekedetem miatt…

-Ebből egy árva szót sem értek! Lassíts már.

-Ne haragudj, tudjuk most össze vagy zavarodva. Rendőr vagyok a helyi állomáson, a dolgom most már több hónapja, hogy elkapjam a heroin bandát, akik most ütöttek tanyát a városban. Így hát beépültem és információkat szivárogtattam ki folyamatosan. Jessica azért kellett, hogy a főnök megbizonyosodjon róla, miszerint az álcám nem lepleződött le és épségben vagyok. Jessica egy kis rádióval jelzett a kollégáimnak, akik immáron biztosra tudták az épségemet. Jelenleg kint tartóztatják le a két behajtót, akik ennek a bandának dolgoztak, utána pedig bejönnek értünk. Sajnálom, hogy nem tehettem semmit, amikor bántalmaztak, de kockáztatta volna a tervet. Ez pedig nagyon fontos volt a részünkről.

Az állam a földet súrolta, mire ennek az egész monológnak vége lett. Azt vágtam, hogy bonyolult helyzetbe kerültem, de hogy ennyire! Párszor még át kellett ezt az egészet rágnunk, mire felfogtam mi is történt körülöttem és utána pedig csak a szempilláim mögül vizslattam feléjük. Eddig totál abba a hitben éltem, hogy Armin egy kocka, aki minden nyáron a monitor fény előtt barnul. Legalább is totál ez esett le az első találkozásunk alkalmával. Erre most kiderül, hogy amúgy az életét kockáztatva épült be egy bűnözőkkel teli bagázsba és a rendőröknek dolgozik. Ezért nem stimmelt ez az egész.

-Még is mikor volt neked lehetőséged jelezni a rádióval? – Értetlenkedtem Jessica felé célozva a kérdést.

-Mikor DNS mintát vettem tőle – mindketten megtorpantunk és értetlen fejet vágva meredtünk rá – Jajj már! Mikor megharaptam. Elengedett én meg megnyomtam a gombot és kész. – Érdekes egy megoldás, de ez is egy lehetőség, az egyszer már biztos.

-Ne hidd, hogy ezek után szívesen csókolózom veled…

Órákon keresztül ülhettem a hideg földön, véresen és sebesülten utána pedig egyik pillanatról a másikra egy szerelmi civakodás kellős közepébe csöppenek. Ki hitte volna ezt az egészet. Az biztos, hogy ha a gimiben ezt elmesélem, totál idiótának fognak tartani. Tényleg, ezt még meg sem emésztettem rendesen. Az újságok biztosan írni fognak az esetről és mire mi visszamegyünk a suliba, valószínűleg már mindenki tudni fog Yumi kalandjáról a drogdílerekkel. Ez most nem tudom nekem jó e vagy sem. Mert oké, páran tuti szóba fognak velem állni ezek után, de nincs kedvem ahhoz, hogy mindenki ezen rágódjon. Aztán lehet igazából senkit sem fog érdekelni.

Lövések hallatszottak és felkaptuk a fejünket. Hirtelen minden gyanús csendbe borult és lépéseket hallottunk közeledni felénk. Armin automatikusan lökött minket hátrébb és a fegyverét fogva állt elénk. A lépések egyszer csak megálltak és nyikorgó ajtóban egy ismerős vörös fej tűnt fel.

-Végre megvagytok! – lépett be a pincehelyiségbe Castiel.

__________________________________________________________________________

*Yumi csengőhangját itt meghallgathatjátok, ha valakit esetleg érdekel!^^ Nagyon szeretem a szövegét!:D - https://www.youtube.com/watch?v=klavBFhUVBc