14.rész

Itt is lenne a következő megígért fejezet. Köszönöm, hogy türelmesek vagytok velem és a lustaságommal szemben! Boldog új évet és kellemes olvasást kívánok!^^

Barátok

Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el amióta ide kerültem. Pár óra, talán? A lényeg, hogy itt ülök a földön, kezem és lában szorosan megkötözve erős szálú kötéllel, ami belevág a húsomba. Ennek nyoma fog maradni, az biztos. A hajam immáron kócosan állt a szélforgó minden irányába, izzadtam az idegességtől és a ruhám is több helyen elszakadt. Pazar látványt nyújthattam, annál is inkább, mert nem egyszer kaptam el beszélgetések foszlányát, amiben hitetlenkedve kérdezték egymástól, miszerint „biztos ez a csapzott csaj kell neki?”. Apropó kérdezték. Velem együtt ebben a sötét, ablakok nélküli pince szerűségben még három másik fekete bőrkabátos, amolyan motoros fickó ült egy asztalnál. Az egyik, akinek hét piercing volt a fülében, egyenesen velem szemben, hogy lássa minden mozdulatomat, nem mintha mertem volna a levegővételen kívül bármit is tenni. A másik kettő pedig körülötte és úgy tűnt kártyáznak. Az egyiknek kendő takarta a kopasz fejét, tőle sok káromkodást hallotta az utóbbi időben. A harmadik tag pedig valamivel visszafogottabb volt, alig szólalt meg, bár az arcát pontosan nem láttam csak szürke elmosódásokat. A három tagnak eszébe sem jutott még hozzám szólni sem, én meg nem vagyok idióta, hogy faggatózzak jelenlegi helyzetemben. Pedig iszonyúan furdalt a kíváncsiság , hogy még is mi a francot akarnak tőlem. Tőlem, aki eddig teljesen átlagos életet élt, suliba járt, kikapcsolódott a barátaival és menedzserkedett egy feltörekvő banda számára. Akkor meg miért kerültem ide? Sosem voltak rossz kapcsolataim, Ambert leszámítva. Megfordult a fejemben többször is a neve, amikor gondolkodóba estem, de gyorsan elhessegettem ezeket a rossz előítéleteket. Azért Nathaniel húga sem lenne ennyire őrült és galád. Csak nem szabadít rám egy egész maffia bandát, ugye? Kétségeim támadtak az ügyről, azonban nem volt időm jobban belesüllyedni az elméletemben, mert a fejkendős pasas felállt a székéből és felém indult.

-Szóval a főnök az ilyen punk libákra nyáladzik? – állt meg előttem – Elég szar az ízlése. Még is ki festeti ilyenre a haját, heh?

Lenyúlt, megragadta a hajamat és kényszerített, hogy egyenesen a sötétben fénylő szemébe nézzek. Olyan üres volt a tekintette, mint egy fehér falnak. Semmi sem látszódott benne…és ez megrémisztett.

-Öcsém, ne szórakozz az áruval, – köpte oda a mondatot a piercinges melák – ha kárt teszel benne nem kapjuk meg a lóvét. És akkor ki fizeti meg azt a rohadt két hetet, amikor figyelemmel kísértük a  kislányt?

Hogy mi? Már két teljes hete a nyomomban loholtak, mint holmi ölebek? El sem hiszem, hogy fel sem tűnt. Hihetetlenül sajnáltam magamat amiért ennyire ostoba és figyelmetlen voltam magammal. Lefoglalták az agyamat a folyamatos veszekedések Castiellel és egyéb hülyeségek. Ők pedig szépen kihasználva lestrapált agyamat, úgy követtek, mint az árnyék.

Felbőszített ez az egész és hatalmába kerített a nyomorúság. Fogalmam sincs mitől lettem ennyire bepipulva, de hirtelen felindulásból végre kinyitottam a számat.

-Még is kinek kellek? – A kendős fickó újra rám nézett és erősebben szorította a hajamat. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy meglepődött volna a kérdésen.

-Elég, ha annyit tudsz, nem vagyunk a barátaid – Ördögi vigyor ült ki rém ronda arcára. – Szerintem eljátszadozhatnánk veled, amíg várjuk a következő utasítást.

-Remélem tudják, hogy ezt nem viszik el szárazon. Már feltűnt a barátaimnak és a családomnak, hogy eltűntem, így alig pár perc és itt lesznek, ami gondolom számukra nem túl jó hír – Meglepett saját hangszínem. Egy cseppnyi félelem sem mutatkozott rajtam, főleg ahogy a szemeim szórták a szikrát az előttem álló alakra. Azonban belül hihetetlenül féltem. Vajon tényleg észrevették e már, hogy hűlt helyem? Kentin biztosan, hiszen az orra elől vittek el. Csak volt annyi esze és rögtön kerestetni kezdett vagy szólt Castielnek. Fogalmam sincs mi vár rám. Kérlek, siessetek értem!

-Hogy felvágták a nyelved! – Hajolt arcomban és bőrömön éreztem meleg leheletét. Undorító. Hajamat még mindig tartotta, azonban máik kezével állam alá nyúlt és úgy farkas szemeztünk tovább – Kár lenne egy ilyen csinos pofiért. Ha nem kéne sértetlenül átadnunk, már rég félholtan hevernél a földön. Annál szebb látvány nem is lenne.

-Ne gondolj ilyenekre! – förmedt rá a piercinges – Megmondtam, nem? Hozzá ne érj, mert nem azért melóztam ennyit, hogy üres kézzel távozzak a te beteges perverz vonzódásod miatt. Miért jó neked állandóan azzal dobálózni, hogy így meg úgy vered meg a csajokat? – Szóval kifogtam egy totális szadista állatot. Remek. Fogva tartóim közül eddig egyedül a hallgatag, szolid srác tűnt az egyetlen emberinek. Bár nem tudom mennyire lehet emberinek titulálni azt, hogy közreműködik az elrablásomban.

-Pofa be! Azt csinálok amit akarok!

Nyilván felkapta a vizet a társa fegyelmezésére, mivel kihasználva tehetetlen állapotomat, belém rúgott pont eltalálva a gyomorszájamat. Néma sikolyra nyílott a szám, hangot nem mertem kiadni, mivel semmivel sem volt kedvem adni az élvezetére. Vasas ízt éreztem meg a számban ahogy összeszorítottam a fogaimat, hogy legyűrjem a fájdalmamat. Vér. Elharaptam a nyelvemet, hogy inkább arra koncentráljon az agyam, mintsem, hogy ide hányjak a cipőjére a bántalmazómnak. Szemem lassan könnycseppek áztatták, de nem sírtam. Nem sírhattam, mert akkor gyengének mutattam volna magamat előttük. És én nem vagyok gyenge. Igen is erős leszek végig. Bármi történik velem, nem fogok sírni.

A fájdalom tompulni kezdett hasamban és minden bátorságomat összeszedve néztem újra bele a kendős szemébe. Tisztában voltam vele, mi lesz a következménye annak amit mondani fogok. Tudtam, fájni fog. De… Hogy nézhetnék legközelebb Castiel szemébe, ha most hagyom, hogy pár bőrszerkós, felnőtt férfi megalázzon? Több vagyok én ennél. És ezt be is bizonyítom.

-Csak…ennyire futja?

*Jessica's POV*

-Az az idióta! Ha megtalálom esküszöm felpofozom! Feltéve ha megtalálom. Most mit csináljak? Biztos szörnyen fél és éhes és fázik! Vigyek magammal a keresésére egy pokrócot meg egy szendvicset? Nem inkább elviszem a kedvenc nyusziját, amivel minden este alszik, hogy megnyugtassa. Istenem, Yumi kérlek ne haaalj meeeeg! Szükségem van rááááád! Yumi bárhol vagy, ezentúl megígérem, hogy igazi barátnő leszek. Hallod? Főzök és mosok magamra, rendbe szedem én Castiel fejét és alszom a kanapén messze a szobádtól. Yumihhiiiiiii~! – Lábam megakadt a felgyűrt szőnyegben és hasra estem – Aúcs!

-Na végre befejezted a rohangálást a nappaliban…

-Kisasszony, kérem! Nyugodjon meg, van nyomunk amin el tudunk indulni. A barátnőjét meg fogjuk találni, legalább is mindent megteszünk érte. – Próbálta meg csillapítani a bajszos öreg rendőr a helyzetet. Megtesznek mindent, mi? Hát azt megnézném. – A fiatal urat kikérdeztük már – nézett Kentinre – és szinte biztosak vagyunk, hogy a barátjukat a helyi drogdíler vitték el.

Castiel, ki eddig ökölbe szorított kezekkel állt, egy szó nélkül most felkapta a fejét. Szemei forrtak a haragtól és a bosszútól és a hanglejtése sem volt valami kedves, amikor kinyitotta a száját. Totál feszült volt.

-Ezt mégis, hogy érti? – nézett a rendőrre – Miért keveredett bele Yumi ilyen ügybe?

Ha tippelnem kellett volna, azt mondom Castiel aggódik. Bár Castielről beszélünk, aki már többször bizonyította önfejűségét. Elég furcsa volt így látni.

Közben sajgó lábamat fogva a földön ültem és figyeltem a történteket. Nathaniel hozott nekem egy kis kötszert, mert szépen felrepesztettem a körmömet és a bőröm is több helyen lemorzsolódott. Jajj, Yumi drága! Csak légy épségben!

-Nos, - állta Castiel halálos pillantását a rendőr – az elmúlt fél évben, nem ez az első eset. Több lányt is vittek el, szám szerint tizenkettőt. Szinte mindegyik esetet a mostanában eléggé aktív drogdílerekhez köthettük, akik úgy tűnik leánykereskedelemmel is foglalkoznak. Úgy tudjuk, a hatáskörük egész Franciaországra kiterjed.

Néma csend keletkezett, én még mindig a földön ültem és Nathaniel fogta a kezemet. Gondolom látszott rajtam a sápadtság és attól tartott, nehogy elájuljak. Lysander Castiel remegő vállaira tette a kezét, Kentin pedig a rendőr mögött állt az ajtón kívül. Mindannyiunkban ugyan az a kérdés fogalmazódott meg, de egyikünk sem merte kinyitni a száját. Mert…mert féltünk a választól. Sosem féltem még ennyire. Végül Castiel vetette fel a hátborzongató témát.

-Hány lányt találtak meg?

A rendőr arca megfeszült és összeszorította száját. Nyilvánvalóan nem akart válaszolni Castielnek. Most először sütötte le szemeit a földre és csak kis idő után szólalt meg; - Mindössze…egyet. És ő is… halott volt.

A számhoz kaptam a kezemet. Sikítani akartam, de minden a torkomon akadt. Castiel egy szempillantás alatt félrelökte a rendőrt és Kentin előtt termett. Felemelte öklét és habozás nélkül Kentin arcába nyomta, aki a földön terült el. Rávetette magát és úgy püfölte tovább.

-Miattad..! – ragadta meg Kentin ingét és úgy húzta fel magához – Ha bármi történik vele, nem úszod meg! Beverem a képed, hallod?

A rendőr jelenléte látszólag egy kicsit sem zavarta Castielt mert úgy verte az alatta fekvő fiút, mint valami box zsákot. Kentin arca már szinte mindenhol lila foltos volt, orrából ömlött a vér, azonban egy percig sem próbálta lelökni magáról a vöröst. Talán…bűntudata volt? Úgy gondolja, megérdemli, amit kap? Fogalmam sincs, mindenesetre nagyon horrorisztikus jelenet volt ez az egész. Castielnek már véresek voltak a bütykei, felrepedhetett a bőre, ahogy ütötte Kentin arcát. Lysander és a rendőr is kellet a szétválasztásukhoz, lehetetlen volt szavakkal meggyőzni Castielt a bunyó befejezéséről.

Felálltam és gyorsan Kentin mellett termettem. Segítettem neki felállni és bevezettem a konyhába, magukra hagyva a többieket. Kentin, olyan…esetlenül botorkált mellettem. Leültettem az egyik székre és elvettem az orvosi csomagot, ami még az előbb nekem kellett a horzsolásaim és a lábujjam miatt. Óvatosan lefertőtlenítettem a sebeit, és raktam egy két kisebb tapaszt a csúnyább sebekre.

-Tudod, - raktam vissza a dobozba az ollót – ez nem a te hibád volt. Ti Yumival csak randizni mentetek. Honnan tudhattad volna, hogy bármi is történni fog? – Nem hibáztathatta magát, hiszen egyértelműen nem tudott volna mit csinálni. Mélyen hallgatott tovább én pedig sóhajtottam egyet. – Kentin, figyelj! Megtaláljuk Yumit és garantálom neked, hogy semmi baja sem lesz! Sírva fog a karjaidba borulni, sértetlenül. Itt senki sem hibáztat téged, még Castiel sem, csak aggódik, mint mindenki. Kedvelünk téged és egyikünk sem gondol rád, úgy mint egy rossz emberre. – Végre felnézett a szemembe. Úgy tűnik sikerült rábírnom az igazamat, mert egy apró mosolyra húzódott a szája.

-Sosem fogom elhinni mindazt a butaságot, amit Yumi mesélt rólad. Te igazán kedves és együttérző lány vagy Jessica. Köszönöm. – és egy könnycsepp gurult le az arcán.

*

Negyven perc telt el, amióta a rendőr beállított hozzánk. Azóta minden történt, Castiel hivatalosan is bocsánatot kért Kentintől, bár tény, hogy noszogatni kellett. Illetve..párszor fejbe vertem egy fakanállal mire meggyőztem. Nehéz egy eset volt. Érkezett még pár rendőrautó öltönyös ürgékkel, akik szintén itt vannak és az eddig megtudott információkat beszélik át. Minden esetben egy valami furcsa volt, azonban megegyezett. A támadások fényes nappal történtek, elég felkapott helyeken. Úgy gondolják talán azért mert a sok ember között a rablóknak könnyebb volt elvegyülniük. A szemtanúk alapján sosem voltak többen négy embernél, illetve a személyleírásuk alapján a harmincas éveikben járó pasasokról beszélünk. Lehet tapasztalatuk ebben az elrablósdiban, mert elég kevés embernek tűnt fel a jelenlétük. Pedig az ember azt gondolná, mindenkin pánik le úrrá mikor elvisznek egy lányt. Na mindegy. A zsaruk a több hónapon keresztül igyekeztek a nyomukra lelni. Úgy gondolják a rejtekhelyük valahol a Szajna folyó azon részén lehet, ahol az Eiffel Torony is található. Annak 20 kilométeres körzetében. Ezek szerint Yumi is valamerre arra lehet.

-Csapatokra fogunk oszlani, hogy gyorsabban mennyen a keresés. Három csapat elég lesz, ugye főnök? – vetette fel az ötletét a napszemüveges zsaru. Miután látta, hogy ötlete bevált az említett, hatalmas darab hekusnak, tovább folytatta – Magukat megkérném, hogy maradjanak itt és amint találtunk valamit, értesítjük önöket.

Castiel ökle az asztalon csattant, ami teljesen megremegett. – Maguk elvárják tőlünk, hogy ölbe tett kézzel várjunk? Tényleg úgy gondolják így fogunk tenni, amikor a barátunkat épp valószínűleg halálra kínozzák?!

-Tisztában vagyunk az érzéseikkel, – emelte fel a fejét a főnök, hogy szemkontaktust teremtsen Castiellel – de kérem vegyék figyelembe, hogy nem sodorhatjuk magukat bajba. Ha bármi történik azt a kapitányságon az én hibámnak könyvelik el, felelősséget pedig nincs kedvem túlságosan vállalni magukért. – Ejha, de kedves valaki – Mi is szeretnénk végre elkapni ezeket az embereket, de ezt a saját embereimmel kell elintéztetnem. Pár civil botladozása az utunkat állja és még idegesítő is.

Láttam azt a pillanatot, amikor Castiel agya elborult és simán nekiesett volna az asztal túloldalán ülő nagydarab zsarunak.

-De persze, mivel a maguk felettese nem vagyok, így parancsba sem adhatom az itt maradásukat. – Értetlen arckifejezés ült ki az arcunkra – Nem tehetek mást, mint magukra bízom a döntést a cselekedetükkel kapcsolatban. Aztán kérném egy nagykorú engedélyét is hozzá.

Mindegyikőnk feje azonnal Lysander felé fordult, aki nemrég töltötte be nagykorúságát. Benne bíztunk egyedül. Biztos ő is segíteni akar Yuminak. Muszáj segítenie. Yumi rengeteg dolgot tett értünk. Még is milyen barátok lennénk, ha hagynánk csak úgy mindent az ölünkbe hullani? Ha a rendőrökkel végeztetnénk el a munkát? Az lehetetlen lenne. Ha így tennénk, sosem tudnék tükörbe nézni.

Lysander karba vetett lábakkal ült a fotelben csukott szemmel és csendben elemezte a helyzetet magában. Gondolom én. Pár perc hallgatás után felnézett ránk. Feszültség pattogott a levegőben, mindenki várta a reakcióját az egészre, hiszen eddig egyedül ő nem fűzött semmit hozzá a beszélgetésre. Még Nathaniel is segített egy kicsit, mikor a zsaruk próbálták behatárolni a területet, amin kutatnunk kell. Úgy éreztem megfagyott a levegő körülöttünk és hihetetlen lassan teltek a percek, amíg Lysander kinyögte a mondandóját.

-Nézzétek, úgy gondolom, hogy itt kéne maradnunk.

-Lysander, kérlek! Yuminak szüksége van ránk! – majdnem könnyekben törtem ki, ahogy meghallottam válaszát. Az nem lehet. Nem ülhetünk itt és ezt ő is tudja. Te is tudod Lysander!

-Nem fejeztem be. Az lenne a leglogikusabb, hogy mi, akik semmit sem tudunk tenni és tényleg csak láb alatt lennénk, itt maradunk. Azonban – lassan felállt az ülőhelyzetéből – Yumi befogadott minket. Segített nekünk elérni az álmaink kezdetét. Gondoskodik rólunk. Mi pedig elmegyünk és addig keressük, amíg meg nem találjuk, mert Yumi a barátunk. Megtesszük, ami tőlünk telik. És akinek ez nem tetszik, elmehet a francba.

-Ez a beszéd Lys! – ugrottunk a nyakába Nathaniellel könnyek közepette. Alig bírt megtartani minket, de mi ketten csak lógtunk rajta és öleltük szorosan.

-Ha nem így válaszoltál volna, tuti téged is agyonverlek – Mosolygott Castielre barátjára. Az utóbbi időben most láttam őt először ennyire boldognak. Természetesen Kentin is csatlakozott az ünneplésünkhöz és megköszönte Lysandernek az egész fellelkesítő beszédet.

Kikaptuk a feladatainkat. Nathaniel és Kentin az első csapattal tart, Castiel és én a másodikkal míg Lysander egyedül megy az utolsókkal. Fegyvert a kezünkbe nem kapunk, ezért mindig lesz mellettünk egy-egy rendőr, akik felügyelnek ránk. Ha bármi gyanúsat észlelünk, azonnal jeleznünk kell a zsaruknak illetve tilos egyedül követnünk a nyomokat. Olyan egyszerűnek tűnt, de ezt betartani már sokkal nehezebb volt…

*Yumi's POV*

-Csak..ennyire futja? – gúnyos vigyor jelent meg az arcomon – Azt képzeled, attól leszel a főnök kis kedvence, mert képes vagy halálra verni egy védtelen lányt, aki nyilvánvalóan sokkal bátrabb nálad?

-Kuss kisanyám! – éreztem meg az öklét az arcomon. A hirtelen jött erőtől fejem oldalra bicsaklott, hallottam ahogy pár nyakcsigolyám megroppan és sajgott a helye ahol az előbb a fejkendős öklét bekaptam. Épp megpróbáltam visszafordulni, de most a talpát nézhettem meg közelebbről. Orromból szabályos csíkban bukkant elő a vér és egyenesen folyt végig az arcomon. Kaptam még jó pár ütést, amiktől a szájam sarka és a szemöldököm felrepedt. Több helyen véreztem, szám belülről már sebes volt. Ziláltam és kapkodtam a levegőért miután abbahagyta kínzásomat.

-Nagy a pofád, tudsz róla? – köpött mellém – Szájzárat kéne viselned, mint a kutyáknak.

A fájdalom, ami az arcomat érte szinte már elviselhetetlen volt. Rengeteg erőmet emésztette fel az, hogy visszatartsam a könnyeimet. Mindent el kell viselnem, nem szabad sírnom. Nagyon nehéz volt ezt az elvet követnem. Legszívesebben felüvöltöttem volna, de ahhoz túlságosan fájt a fejem.

-Ugatsz még, kutya? – újra a hajamnál fogva emelte fel fejemet és vicsorogva nézett rám.

-Rohadj meg szemét.

Ennyit tudtam kipréselni magamból. De úgy tűnik épp elég volt, ahhoz, hogy egy újabb gyomorszájon rúgást kapjak. Ezúttal sokkal erősebb volt és még fájdalmasabb. Köhögve szegeztem elhomályosult tekintetemet a földre és hirtelen éreztem, ahogy megtelik a torkom valamivel. Köhögve köptem ki a vörös folyadékot. Vért. A saját vérem látványa annyira megrémisztett, hogy többé nem tudtam befolyásolni gondolataimat. Csak remegtem egy helyben a véres foltokat pásztázva és mindent megadtam volna, ha Castiel áll mellettem. Majd hirtelen egy könnycsepp keveredett el a földön pihenő véremmel.